Naturalista novella, némi groteszk jeggyel megtűzve, a gyerekszáj könnyedségében átrágva arról, hogy a gyermekek mikor tapasztalják meg a kegyetlen határvonalakat.
A határban játszottunk mindig. Mert ott volt a víztározó például, ahol meztelen fürödhettünk, és a lányok sikítoztak, hogyha megcuppant a lábukon a pióca. Mindig mi futottunk a segítségükre, hogy leszedhessük a fekete szívós állatkákat. Sírtak, ha megmaradt a nyoma.
Ott volt a tározón túl a vasúti töltés, amelyre csak a nagyobbak merészkedtek fel, hogy bevárják a tehervonatokat. Napjában egyszer, nagyjából délután öt óra fele robogott el a rozsdaszín, huszonöt kocsis monstrum. Azzal játszadoztak, ki mer tovább fennmaradni a töltésen, mielőtt a vonat elcsapná őket.
Ez idáig a szülők nem tudták, hogy ide járunk. Én még csak nyolc és fél éves voltam, Ed pedig kilenc. Együtt jártunk iskolába, a pad alatt mindig galacsinokat gyűrtünk és azzal dobáltuk a lányokat.
Egyik matekórán azt terveztük, hogy mi is felmászunk a töltés tetejére. Csak azért is, mert Mr. Doppery fia, az a Robert, az bizony tizenegy volt, mikor elsőnek felment, de azt mi nem számítottuk bele, mert csak reggel szaladt fel vasárnap, amikor egy vonat se jár, és különben is csak Walter látta, meg a húga, az meg pisis még, neki nem is hiszünk.
A tervünk szerint kettőkor, mikor végzünk az iskolában, kihívjuk a fiúkat, hogy legyen közönségünk és háromkor felmászunk a töltés tetejére.
Már technika órán elkezdtük híresztelni, milyen jó móka lesz délután. Játék.
Alig bírtunk a vasszékeken ülni és kivárni az utolsó csengőszót. A tanítónk olyan nehézkesen magyarázta, hogy mi a különbség lágy és fás szárú növények között, hogy majd belealudtunk.
Az osztályban egyedül a Toby-nak volt karórája. Ők gazdagok voltak, megtehették, még ha Toby igencsak nehézkesen is tudta leszámolni a pontos időt. A mutatóujjával erősen ütögette mindig a csiszolt üveg tetejét, hogy ne vesszen el a számolásban.
Toby közvetlen Ed mögött ült, így meg tudtuk tőle kérdezni, hogy mennyi a pontos idő. Amíg a tanító a lágyszárúak definícióját mondta, hallottuk az üvegkoppanásokat.
-Toby, mondd már, sok van még hátra? – suttogtam oda neki.
Karórás barátunk felettébb zavarba jött, megzavartam a számolásban. A francba!
A második definíció után megkocogtatta a vállamat.
-Tizenhárom, negyvenkettő. – hangzott a válasz.
-Tobias, mit pusmogsz? – kapta oda a tekintetét Mr. Doppery, a bátor töltésmászó Robert apja. Ez az ember legalább olyan fásult volt, mint amiről beszélt. – Nem bírtok ki még tizennyolc percet? Az Isten verjen meg titeket!
És ez így ment egészen a kicsengőig.
Kettő óra három perckor már legalább nyolcan várakoztak a kapuban, az üres tejesüvegek mellett. Elsősök, másodikosok… Volt ott mindenféle fiú! Meg persze egy-két lány is, a bátrabbik fajtából, aki nem pisil be a piócáktól meg a töltéstől.
Még egy kicsikét vártunk, aztán felpakolva hátunkra a táskáinkat, elindultunk a határba. A jó negyven perces gyalogtúra után megkerültük a víztározót. Szeptember végén már nem árasztotta magából az irdatlan meleget a víz, de még sok légy ott lebzselt a tetején. Mintha tetemre várnának.
A töltés aljában egy kis táborban leültek a bámészkodók. Ed idegeskedni kezdett.
-Ne csináld már! – léptem oda mellé – Csak felkapaszkodunk, fentről leintegetünk és már jöhetünk is le.
Senki se tudta pontosan, mi van a töltés tetején, nem láttunk át rajta.
Ahogy Toby bekiabálta, hogy „Három óra!”, elkezdtünk a töltés oldalán felmászni. A tűző napon a fekete föld melegen égette a kezünket, homlokunkról gyöngyözve gurultak le az izzadtságcseppek. Félúton Ed rám kiáltott.
– Biztosan nem jön még a vonat?
– Biztosan, ne legyél beszari! – biztattam.
Amint felértünk, furcsa látvány tárult elénk. Nem is egy, rögtön két sínpár feküdt itt fenn!
Megfordulva láttuk, hogy odalent tapsvihar és ujjongás zsivaja jelzi, hogy igen, megcsináltuk! Mi vagyunk a játék győztesei!
Lentről ezer kérdéssel bombáztak minket.
– Mit láttok?
– Hány sínpár van fent?
– Hullák vannak? Tuti ide járnak az emberek megmurdelni.
– Nem az öreg Pontillas bácsi is oda feküdt fel meghalni?
– Mi van a töltésen túl?
Próbáltuk túlkiabálni a tömeget, igyekeztünk mindketten válaszolni, ám egy idő után furcsa zúgásra lettünk figyelmesek.
Balról egy fekete mozdony vágtatott olyan sebességgel felénk, hogy alig pislantottunk, és bevette az utolsó kanyart is.
A szívem olyan sebesen vert, hogy féltem, kiszakad a helyéről, elkezdtünk futni, át a töltés szélére, hogy lecsússzunk a többiek közé.
Ám Ed hátul maradt. Vastag nadrágja két elem közé szorult.
– Ne gyere ide! Maradj a jobb oldali vágányon, onnan nyújtsd a kezed!
Úgy tettem, ahogy kérte. Átszaladtam, a jobb oldali vágányba beakasztottam a lábam, hogy nagyobb erővel húzhassam Edet magam felé.
De a vonat gyorsabb volt, semmint kihúzhattam volna.
Valami nagy csattanás és ordítás elegye maradt az elrobogó vonat után.
Becsuktam a szemem, amikor tőlem egy méterre elsuhant a vasgép.
Óvatosan nyitottam ki újra őket.
Az elém táruló látvány iszonyatos volt. Ed beszorult lábát térd alatt elvágta a vonat. Ömlött belőle a vér, a csontot kettéhasítva kicsúszott a húsból, magával rántva a térdkalácsot is, inakkal, szalagokkal együtt. Ed feje elfehéredett, szája színtelenné vált. Testét felém kezdte húzni, de megrémültem.
– Nyúlj bele a sebbe…láttam a tévében, hogy kell csinálni. Elszorítod, haza gyalogolunk.
De a gyomrom már forogni kezdett. Lent a hangok elcsitultak. A világ némaságba borult. Öklendezni kezdtem, mikor Ed megfogta a kezem és csonkból kiálló érre csíptette az ujjaimat. Csuklóig benne voltam a combjában, ami olyan forró volt, mint a pisi.
Legyek kezdtek a kiborult térdkalácsra szállni.
– Ed, fel kell állnod! – noszogattam idegesen.
– De nem tudok… – erőtlenül szipogott. Remegni kezdett, aztán eldőlve beverte a fejét a vágányba. – Mindig is utáltam a játékokat.
Ezután nem szólt többet. Lent elfutottak a bámészkodók, kisétáltam a töltés szélére hányni. A vérét nem mertem a nadrágomba törölni.
Lecsúsztam a töltés szélén és a víz fölé hajoltam, hogy lemossam a kezemről. Ez is olyan meleg volt, mint a combja.
Soha többet nem jártunk ki a töltéshez játszani.
Gál Anna (Panni)